Elemek megjelenítése címkék szerint: Z

Mire tanít bennünket az efézusi gyülekezet története? Éppen arra, hogy egyetlen tan vagy tanítás sem annyira fontos, mint magának az Úrnak való igazi odaszánás. Az igazi szellemiségnek egy, és csak egy valódi ismertetőjele van, az hogy a Jézus élete mindinkább kiábrázolódik viselkedésünkben. Ez csak fokról fokra haladhat előre küzdelmeinkben, amikor egyre jobban átadjuk magunkat az Úrnak.
 

Sok olyan erő van, ami a hívőt Isten akaratának cselekvésében meg akarja akadályozni: a világ a maga különböző kívánságaival, vonzerejével, a hústest a maga tisztátalan kívánságaival, és az Ördög a maga nagyon kiagyalt fogásaival. Amennyiben ezek a szellemi gyarapodás akadályaiként tűnnek, talán csodálkozunk azon, hogy miért nem távolítja el ezeket Isten, vagy legalábbis miért nem őriz meg bennünket ezektől. Ez a probléma már évszázadok óta sok elmét foglalkoztatott. Számunkra azonban elég azt tudni, hogy a mi mennyei Atyánk, aki mindnyájunknál bölcsebb, megengedi, hogy legyenek számunkra ilyen akadályok.
 

A bűn fölötti valódi győzelemre csak a legmélyebb alázatban juthatunk el. A vereségeknek, amikben még annyiszor részünk van, az a céljuk, hogy önbizalmunkat összetörjék. Annyira, hogy meggyőződjünk róla, hogy Isten megsegítő kegyelme nélkül nem győzhetünk a bűn fölött. Ha majd azután valódi győzelmünk lesz, sohasem kérkedhetünk vele.
 

Jézus és apostolai többszörösen óvtak az utolsó napokat jellemző széleskörű félrevezetéstől és a sok hamis prófétától (Mát. 24,3.5; 11,24; 1.Tim. 4,1) – mi pedig az utóbbi évtizedekben már sokat láthattunk belőle. Miért csaphatják be a keresztények millióit ezek a hamis próféták és ezek a megtévesztő „ébredések”?
 

Jákob élete elején mástól elragadó volt, de mielőtt Izraellé lehetett, meg kellett térnie, és így kapcsolódhatott bele a „Jeruzsálemi áramlatba”, irányzatba. Másképp a „Babiloni áramlatban” lett volna benne. Ez a legfontosabb alapelvek egyike, amit Mózes első könyvében (Genezis) találhatunk, ami ránk is, ma is, vonatkozik. Nézd meg, mennyi hívő törekszik az úgynevezett kereszténységben rang és tisztelet után.
 

Jézus azzal bízott meg bennünket, hogy tegyük az embereket tanítványokká (nem csak egyszerűen megtértekké) minden nemzetben (Mát. 28,19). Ezzel ugyanazt mondja, amit a „tanítvány” szó alatt ért Luk. 14,26-33-ban. Ha a tanítvánnyá válásnak ezt a három feltételét nem tesszük világosan érthetővé prédikációinkban az emberek előtt, akkor sosem válnak tanítványokká.
 

Jézus azt mondta, hogy minden tanítványának az az ismertetőjele, hogy egymást szeretik (Ján. 13,35). Jól jegyezd meg ezt! Jézus Krisztus tanítványait nem a prédikációik, éneklésük, zenéjük minőségéről, még csak nem is a nyelveken szólásukról, se arról, hogy viszik magukkal Bibliájukat a gyülekezetbe, nem is a gyülekezeteiben levő hangerő nagyságáról ismerik fel!!! Nem, hanem az egymás iránti szívbeli szeretetükről ismerik fel őket. Ahol az evangéliumot hirdetik, hogy Krisztushoz vigyenek embereket, ott egy gyülekezet létrejöttének alapját az adja, hogy a tanítványok szeretik egymást.
 

Jézus figyelmeztetett bennünket arra, hogy az utolsó napokban a bűn annyira elharapódzik, hogy sokan a szeretetükben meghidegülnek (Mát. 24,12). Mi most ezekben a napokban élünk. Az állítólagos hívők nagy többsége közt az Úrhoz való szeretet hőfoka a fagypont alá süllyedt. Ha mi magunk sem vagyunk mindig éberek, bennünk is létrejön ez a fagyos légkör.
 

A mai időben a Sátán kicsúfolja a szétszakadt gyülekezeteket, amik trükkökkel, sok beszéddel, tanácskozásokkal, teológiai ismeretekkel, ékesszólással, és begyakorolt kórusokkal kísérlik meg, hogy kiszorítsák őt erősségéből. E próbálkozások egyike sem vezet eredményre a Sátánnal szemben. A gyülekezetnek tudnia kellene, hogy a győzelemhez Krisztus vezetése alatti egységes testté kell lenni.
 

Két szellemi beállítottság közt választhatunk: az egyik a Sátántól jön és felkelti bennünk azt a kívánságot, hogy foglaljunk el egy tekintélyes helyet, akár a világban, akár a gyülekezetben. A másik Jézustól származik, aki az embereket az alázat útjára akarja vezetni, ahogy maga járt rajta. Ahogy a búzaszem a földbe hull és elhal, úgy ment Jézus is a megaláztatásba. Minden valódi tanítványának is ez az ismertetőjegye. Jézus alázatának a dicsősége mindenekelőtt halálában látható. Alávetette magát az igaztalan bírósági eljárásnak, magára vette a jogtalanságot, a kicsúfolást, a megaláztatást. Mindent némán tűrt. Nem átkozta ellenségeit. Nem fenyegette őket bosszúval, angyalt sem hívott segítségül. Isten Fiaként minden joga megvolt, de Ő mindezt feladta.